a hiba köztem és a világ közt...

Néha gyönyörű vagyok

tündöklő varázslat

a világ csak ámul

az emberek csodálnak

Máskor csak szép vagyok

tiszta és igaz

a világ látja

az emberek szeretnek

De van, hogy színtelen vagyok

üres és silány

a világ olykor elfelejt

az emberek átnéznek rajtam

S bánatomban gonosz vagyok

bűnös és fájdalmas

a világ akkor elfordul tőlem

az emberek gyűlölnek

Ha az emberek s a világ akkor is szeretnének, amikor gonosz vagyok,

akkor mindig gyönyörű lennék

hazudj magadnak egy álmot

Láthatatlan falak között elveszítjük magunkat. Távolabb és távolabb kerülünk mindattól ami fontos volt valaha, vagy amit fontossá tehettünk volna...nem hiszek már az igazságokban. Szebb a hazug bódulat, amiben minden rózsaszín és lehetséges, mert ezzel könnyebb kinyitni a szemem reggel és könnyebben fordulok be vele a sarkokon, és ha neki is ütközünk olykor olykor a láthatatlan falaknak, legalább színjátszó csillagok vesznek körül pár pillanatra...

elveszett világok

Vajon tudok még életet játszani? Vagy már megkövült bennem a megalkuvás mindennapjaiba vettet hit örök beletörődése és a szürke egyformaság elviselhetetlen csendje? Én vagyok az az egyetlen egy, aki valaha voltam? Az a hol parázsló, hol izzó, hol égbekiálltó? Az a szárnyaló és le nem eső, aki tudja és érzi, mi a világ és mi benne ő? Élek még valahol ebben az agyonhasznált porhüvelyben?

Ez már egy másik fejezet egy másik könyvben. Én sem vagyok már ugyanaz a mondat, csak a szavak jelentése marad változatlan. Bennem van egy világ és egy élet, egy régi, egy új és egy talán sosemvolt. De hol van a végtelen határa? és én miért ütközök folyton falakba, ha még csak nem is hiszek a létezésükben? ÉS ha önmagam még megvagyok, hol veszítettem el magam körül a világot?

a vége

Ha majd eljön a végtelen nyár,
én leheveredek a friss zöld fűbe a Nagy Tó partján
csak hallgatom a vizet és nézem a csillagokat
akkor végre örök, tiszta álmot szőhet bennem a szerelem, az öröm és a béke.